Amikor egy szülő bekapcsolja a tévét, és leteszi elé gyermekét, azzal gyakran fél óra, de rosszabb esetben akár több óra viszonylagos csendet biztosít magának. Ez elég idő a vacsora elkészítésére, egy adag szennyes összehajtogatására, vagy egy gyors beszélgetésre egy baráttal. A tévé tehát látszólag megkönnyítheti a szülők életét. Gyermekük pedig, sajnos, többnyire még élvezi is. Ez egy képzeletbeli világban töltött idő, amikor – ami fontos – a szülő nem nyaggatja őket, hogy vegyék fel a cipőjüket vagy készítsék el a házi feladatot.
A kutatások azonban egyre inkább azt sugallják, hogy a túl sok tévézés fiatal korban komoly kockázatokkal járhat.
A JAMA Pediatrics című szaklapban megjelent tanulmány összefüggést talált a tévézéssel töltött idő és az úgynevezett atipikus szenzoros feldolgozás között. Ez magában foglalhatja az érzékszerveket lefoglaló viselkedés kialakulását, mint például egy forgó tárgy megszállott figyelése, valamint azt, hogy a gyermekek lassabban reagálnak bizonyos ingerekre, mint például a nevük hallatára, és elkerülnek bizonyos érzékszervi tapasztalatokat, így például nem hajlandóak új ételek kipróbálására. A tanulmány vezető szerzője, Karen Heffler, a Drexel University College of Medicine pszichiátriai tanszékének docense azután kezdett el foglalkozni ezzel a kutatási területtel, hogy saját fiánál autizmust diagnosztizáltak.
Bár a kutatók nem vizsgáltak autisztikus spektrumzavarban vagy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban szenvedő gyermekeket, az ilyen szenzoros feldolgozási nehézségek mindkét állapot esetében gyakoriak lehetnek.
A tanulmányban a képernyőidő és az atipikus szenzoros feldolgozás közötti összefüggés a korábbi kutatásokra épül, amelyek hasonló összefüggésre utalnak a fiatal korban történő tévénézés és a nyelvi késés, a figyelemproblémák, az érzelmi diszreguláció és az alvásproblémák között.
Ha a tévénézés az atipikus szenzoros feldolgozás kockázati tényezője, akkor ezen potenciálisan lehet változtatni.
Fontos lenne például, hogy a 18–24 hónaposnál fiatalabb gyermekek esetében mindenképpen kerülni kell a digitális médiahasználatot. Az egyetlen kivétel ezen a területen a videócsevegés lehet, amely például a családtagokkal folytatott beszélgetés esetén gazdagító és megfelelően lekötő lehet.
A 2 és 5 éves kor közötti gyermekeknek maximum napi egy óra, kifejezetten gyermekeknek készült digitális tartalom fogyasztása ajánlott, amelyet viszont együtt kell nézni velük.
Karen Heffler tanulmánya 1471 csecsemő és kisgyermek szülei által 2011 és 2014 között jelentett adatokat elemzett. A szülők megosztották, hogy gyermekeik milyen gyakran néztek tévét. A szülőket nem kérdezték meg a mobileszközökről, mivel azok akkoriban kevésbé voltak elterjedtek.
Ő és szerzőtársai azt találták, hogy az 1 éves gyermekek esetében bármilyen TV képernyőnek való kitettség kétszeres valószínűséggel járt együtt azzal, hogy közel 3 éves korukban atipikus szenzoros viselkedést mutattak, szemben azokkal a gyermekekkel, akik nem töltöttek képernyőt. A 18 és 24 hónapos kor közötti kisgyermekeknél szintén magasabb volt a hasonló kimenetel esélye, de nem olyan markánsan, mint a TV-nek kitett csecsemőknél. Minden egyes órányi tévéképernyős idő után, amely meghaladta a képernyő nélküli időt, a 18 hónaposoknál 23 százalékkal nagyobb valószínűséggel mutattak bizonyos érzetek elkerülésével és az ingerekre való kevésbé érzékeny reagálással kapcsolatos viselkedést, amikor idősebbek lettek.
Fontos megjegyezni, hogy bár sok kisgyermeknél vannak érzékszervi feldolgozási eltérések, például érzékenység egy bizonyos zajra, ezek a reakciók múlékonyak vagy rövid életűek lehetnek. Heffler és szerzőtársai kifejezetten atipikus viselkedést kerestek az érzékszervi feldolgozás négy különböző kategóriájában, beleértve az érzékenységet és az elkerülést, ahogyan arról a gyermekek szülei beszámoltak.
Bár nem világos, hogy a tévéexpozíció hogyan befolyásolhatja az érzékszervi feldolgozást, Heffler szerint az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a kisgyermekek agya még nincs felkészülve a tévé érzékszervi jellemzőinek, például a fényeknek, a mozgásnak és a színeknek a befogadására és feldolgozására. Az is lehetséges, hogy a televízió kiszorít más viselkedési formákat és tevékenységeket, amelyek hozzájárulnak a tipikus feldolgozási fejlődéshez, mint például a beszélgetés, a gügyögés, a gügyögés, a játék és a szabadban való tartózkodás.